Balassi Bálint
(1554-1594)

"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
 Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

 Néked virágoznak bokrok, szép violák,
 Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!"

(Borivóknak való)

Zrínyi Miklós
(1620-1664)

"Én az ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.

Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

 Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért és szent lelke, ha teste meg is holt.

Engedd meg, hogy  neve, mely mast is köztünk él,
Bűvöljön jó hire, valahól nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él ..."

(Szigeti veszedelem - részlet)

Bessenyei György
(1746-1811)

"A Tiszának partján virradok meg egyszer,
Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer.
Az ég boltozatját kék szín táblájával,
Tüzesedni láttam napunk sugárával.
Mosolyodni kezd az hajnal világunkra,
Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.
Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,
Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek.
Innen eresztgetik felfelé párájok,
S a reggellel ekként közlik még homályjok.
A nyugodt természet kel, s kifújja magát.
Verődik álmábul; újrakezdi dolgát.
Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,
Hol napunk világát várván csak hallgattak.
Az álmos természet végtére megindul,
Élő fijajival munkájára mozdul.
Napunknak sugára terjeszkedik rajta,
Melly holdat, csillagot a tengerbe hajta.
Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,
Ragyog játékára az harmatnak vize.
Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával,
A nap kezd ragyogni fényes világával.
Földünknek szélirül felszökött egére,
Űzi a setétet komor tengerére.
Nagy természetünkben kacagni kezd minden,
Mellynek nagy lármája elkezdődik renden: ..."

(A Tiszának reggeli gyönyörűsége - részlet)

Kazinczy Ferenc
(1759-1831)

" A haza-szeretete eggyike a természet legszentebb érzéseinek. Nem rettegi az az értelem itéletét, de nem vár annak felszabadítása s javallása után, s a vett jóknak hálás emlékezetek nélkül is foganattal hat minden el nem fajult szívben. Szent az, mint gyermeki hűség és szülei szeretet. Jaj az olly atyának (úgymond Rousseau - és ez nemcsak a ház, hanem a haza tagjaira is illik), ki az észtől koldul okokat, mellyeknél fogva néki gyermekét szeretnie kell, nékem az oly atya kedves, ki gyermekét szereti, mert az az ő gyermeke. S a patriotismus nem ellenkezik a cosmopolitanismussal: ez amazt csak nemesíti. Valamint az az atya volna igazságtalan és esztelen, ki a maga nyomorék gyermekét, minthogy az övé, szebbnek nézné a más ép és deli-termetű gyermekeknél, s esztelen volna és igazságtalan a gyermek, ki a maga érdem nélkül szükölködő atyját annyinak nézné mint társáét, kit nagy tettei naggyá tettek: úgy igazságtalan és nevetséges volna az a magyar, a ki, vagy nem ismervén vagy ismerni nem akarván nemzetét és honnját, magát esztelen gőggel mértékelné a nálánál igen sok és igen nagy tekintetekben boldogabb Némethez, Olaszhoz, Francziához stbb. Szerencsére a természet még a San-Marinói polgárkának s a Grönlandi halfogónak is adott okot, hazáját szeretni és sorsának örvendeni..."

(A MAGYAR NYELV polgári nyelvvé emelése felöl
- Kazinczy Ferencz 'Tübingai pályaműve' - részlet)

Batsányi János
(1763-1845)

"A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni -

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek."

(Biztatás - 1783)

Csokonai Vitéz Mihály
(1773-1805)

"Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég ..."

(A reményhez - részlet)

Berzsenyi Dániel
(1776-1836)

"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
 S most minden szomorú s kiholt..."

(A közelítő tél - részlet)

Kölcsey Ferenc
(1790-1838)

"... Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!"

(Himnusz - A magyar nép zivataros századaiból - részlet)


Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

(Emléklapra)

Vörösmarty Mihály
(1800-1855)

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán ..."

(Szózat - részlet)

Arany János
(1817-1882)

"Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát ..."

(Toldi estéje - részlet)

Petőfi Sándor
(1823-1849?)

"Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek? ..."

(Minek nevezzelelek? - részlet)

Vajda János
(1827-1897)

"Ó népem, jó magyar nép, drága vérem,
Mit kell felőled hallanom, megérnem!
Kik téged uraltak egykor, mind a népek,
Most mit beszélnek, vagy nem is beszélnek?!
Hogy te vagy az utolsó; mind szabad már,
Csipetnyi szerb, rumán, az lesz a bolgár,
S szokás szerint segited is majd őket,
Nem nézve, hogy mi vagy, mi lesz belőled?
Te egymagad vagy itt inas-ruhában.
Pedig ahol ezer veszély, halál van,
Te jársz elől, dicsőséget, hatalmat
Szerezve másnak, rabláncot magadnak.
Immár nem is magyar, csak István-ország.
Zászlódat horvát csatlósid tiporják.
Ős címered, szineid megtagadva,
Nem a magad nevével indulsz hadba.
S hogy lelkesülj, első parancsolat:
Hazádnak nyelvén szólnod nem szabad!
Érthetlen, természettelen világ!
Ilyet mesében is vajjon ki lát?
Oroszlánt, melynek abba teljék kedve
Hogy a szamárbőrt hordja tetszelegve?
S te tűröd ezt mind, tűröd, viseled.
Tehet akárki akármit veled,
Veled, kit egykor oly dicsőnek láttam
Világszabadságért vivott csatákban, ..."

(Lenni vagy nem lenni - részlet)

Ady Endre
(1877-1919)

"Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is."

(A föl-földobott kő)

Juhász Gyula
(1883-1937)

"A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz..."

(A koldusnak)

Babits Mihály
(1883-1941)

"Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak."

(Jónás imája)

Kosztolányi Dezső
(1886-1936)

"Vigadj, szülő Pannónia,
mert dücső az te fiad.
Nincs az virtusának híja
s az mennyben öröm riad.

Sarjadván királyi vérből
Imre Hertzeg földre jött.
Idvessége égbe ért föl
és Isten növelte őt.

Zsönge kortól féli Istent,
az parancsait betölti.
Nyomdokán el is vesz itt lent,
összveomlik mind, mi földi.

Nem szeplősíté az láza,
szűzien kerűlé vágyát,
forróságit zabolázva
megveté az hitveságyát.

Így az Három-Egy-Személynek
glória az Égen, Földön.
Atya, Fiú és Szent-Lélek
áldassék is mindörökkön."

(Vigadj, szülő Pannonia - Szent Imre Himnuszok)

Tóth Árpád
(1886-1928)

"Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott

Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyujtózik egy ifjú halott.

Ha véres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,

Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már, - te álmodd:
Hazaértél, s ugat vén, hű ebed..."

(Katonasír - (A kárpáti harcok idejéből))

Karinthy Frigyes
(1887-1938)

"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság, ..."

(Nem mondhatom el senkinek - Előszó - részlet)

Reményik Sándor
(1890-1941)

"Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
A hét vezér nevén nevezzem el:
Álmos, Előd, Ond - jaj, olyan rég volt,
Nem is tudom tovább.
Tudják-e még a mai gyermekek,
Hogyan vezették népüket
Az ős-hazából Etelközön át,
Tovább, tovább?...
Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
Róluk nevezzem el!
Be szép volna, ha csillagokká lennénk
Mindannyian,
S követnénk őket tüskön-bokron át
A csillagbokros égi réteken
Keresni új hazát..."

(Hét vezér)

Wass Albert
(1908-1998)

Öreg táltos hagyatéka:
"Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez,
mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr.
Szeress minden magyart, akár csak önmagadat,
és légy jóindulattal másokkal szemben is.
Ha nemcsak hiszed, de tudod is az Istent,
az Isten ereje benned van és hegyeket tudsz mozdítani vele...!.
Ez az Úr népének hagyatéka,
kiknek igazsága, erénye és tudása Őtőle való...!"

(részlet a Hagyaték című művéből)